(…mármint amikor hazaérek Írországból…)
Furcsa módon mindig sokkhatás ér. Nagy zökkenéssel érek le a felhőkből a földre, és ezt természetesen nem szó szerint kell érteni, mert a Ryanair pilótái igazán ügyesen szoktak leszállni. De amint kilépek a gép ajtaján, fejbe kólint, hogy megint itthon vagyok. Pláne most, amikor a különbség ennyire meglepő: mert ezúttal itthon szakadt az eső két hétig, míg én napoztam Írországban.
Az első utamat nyáron tettem meg, július végén – augusztus elején (bár az írek az augusztust már őszi hónapnak hívják, teljes joggal; erről majd írok később), és mivel nem rajongok a trópusokért, általában sem, Magyarországon meg főleg nem, ezért szabályosan sokkot kaptam, amint megérkeztem Ferihegyre. Túl sötét volt, túl meleg, túl sok pollen a levegőben, és mindenki a rossz oldalon vezetett. Vissza akartam menni.
Nyaf-nyaf.
Igen, mondhatnánk, hogy egy elkényeztetett liba voltam akkor, egy háromhetes fantasztikus nyaralás után, de később kiderült, hogy ez nem egy rövid fellángolás volt, hanem egy örök szerelem kezdete. Amikor legközelebb elutaztam, és ugyanúgy semmi dolgom nem volt a pihenésen kívül, mint ebben a három hétben, akkor ébredtem rá, hogy nem a szabadság hiányzott. Hanem Írország. Álltam Firenzében az Arno partján, és azt kívántam, hogy bárcsak Dublinban lennék a Liffey partján. Nem a hétköznapokkal volt a baj. Hanem a hétköznapok helyszínével.
A következő utamon ez a feltevés megerősödött, az azt követőn pedig még inkább. Legutóbb már úgy voltam Írországban, hogy az ügyfeleim észre sem vették. Dolgoztam a Lough Corrib partján ugyanúgy, ahogy a Duna partján vagy a budapesti irodánkban szoktam. De közben úgy éreztem, hogy fél méterrel a föld felett lebegek.
Igaz, amikor végeztem az aznapra kiszabott munkamennyiséggel, akkor lesétálhattam a tópartra, vagy elautózhattam a tengerhez a hegyeken át, vagy felmászhattam a ház mögötti dombra, élvezni a kilátást és hallgatni a bárányok bégetését.
Csakhogy itthon is vannak gyönyörű helyek. Itt is lesétálhatok a Duna partjára és nézhetem a vizet meg a szemközt sétálókat a korzón. Itt is elautózhatok a Balatonhoz a Bakonyon át, és itt is heverhetek a pipacsok között. Meg is szoktam tenni mindezeket.
De mitől lehet az, hogy mindkét helyen úgy érzem: EZ az otthonom?…
Több, mint negyven évig nem ismertem más otthont.
Írország viszont elvarázsolt.
Csak ez lehet a magyarázat 🙂
