Írországban nincs téli gumi

Írország és az írek – sok felszínes elképzelés, mondhatni tévhit él az emberek fejében. Ahogyan a magyarokról sok külföldinek a gulyás és a huszárok jutnak eszébe, úgy tartozik az írekhez az ivás és az állandó eső. Ezekről is lesz még szó, de most a 2018-as Szent Patrick-napi meglepetésről mesélek, amikor szóba kerültek a téli gumik.

Előtte különösebben sokat nem gondolkoztam ezen, így igencsak csodálkozva néztem a havas foltokat a Dublin körüli dombokon, amikor a repülőgép leszálláshoz készülődött. Azután vendéglátóim elmesélték, hogy március első hetében szokatlan hideg és havazás lepte meg őket – olyannyira, hogy az ír sajtó el is nevezte a jelenséget. „Beast From The East”, azaz „Keleti Szörnyeteg”, mivel a szibériai szelek dermesztették meg az Írországban amúgy mindenfelé boldogan tenyésző mediterrán kinézetű növényeket, és persze magukat az íreket is.

Ettől függetlenül az első hetem 2018 márciusában kifejezetten kellemes volt Nyugat-Írországban, a Lough Corrib partján; volt részem napsütésben, a szokásos enyhe esőben, sőt, még dupla szivárványt is láttam. Hajóztam a tavon, kirándultam a hegyen, ücsörögtem a sünzanóttal borított domboldalon, hallgattam, ahogy a birka-anyák hívogatják fiatal bárányaikat, sétáltam a környékbeli kisvárosokban. Bejártam a vidéket autóval, és nem fáztam sehol, amikor kiszálltam, hogy fényképezzek a varázslatos tájon.

Március 16-án délelőtt 11-kor még verőfényes napsütésben, kabát nélkül kószáltam a ferencesek által alapított Ross Errilly Friary kolostor falai között. A bérelt autóm hőmérője 12 fokot mutatott, és szél sem zavarta az élményt.

(Technikai megjegyzés: további képek láthatóak a bejegyzés alján, a Galéria részben.)

Délutánra azonban bedurvult az idő, és mire visszaértem Dublinba, megérkezett a „Beast From The East #2”. Még az autópályán vezettem, amikor a távolban már látszott, hogy nemsokára beérek a viharzónába.

Dublintól délre, Enniskerry falu közelében volt a szállásunk (erre a hétvégére a gyerekek is eljöttek), egy tanyán, ahol lovakat tenyésztenek és gyógyítanak. Délelőtt sétáltunk egyet a Crone Forest Recreation Area hegyén, utána megebédeltünk, és még éppen elcsíptük a tévében a Six Nations rugby-bajnokság döntő mérkőzésének utolsó fél óráját. Írország 24:15-re megverte Angliát – a bajnokság történetében mindössze harmadszor sikerült hazavinniük a Grand Slam kupát, éppen az angolok orra elől, és éppen ezen a napon! Aznap mindenki ír volt, és mindenki az íreknek drukkolt 🙂

Délután bebuszoztunk Dublin belvárosába, hogy élőben megnézzük, milyenek az írek Szent Patrick ünnepén, amikor a pápa egy napra felmentést ad a Nagyböjt alól (hiszen Húsvét előtt járunk), így szabad enni-inni, táncolni, mulatni. A város és lakói meg is tettek mindent, hogy kihasználják a szabadságot, és megünnepeljék a legírebb ír ünnepet – nem is beszélve a rugby-győzelemről.

A Temple Bar környéke (ahogy minden évben) most is tele volt valamilyen zöld holmit viselő, boldog írekkel és számos vendéggel a világ minden pontjáról. A kocsmákban kvázi esélytelen volt italhoz jutni, ha nem akartál egy óráig sorba állni, így sokan egyszerűen a Tescoba mentek be a Fleet Streeten, amely máskor ugyan este 9-kor bezár, de most nyitva volt egész éjjel – és a kijáratnál egy biztonsági őr papírzacskókat osztogatott a vásárlóknak, hogy legyen mibe eldugni a palackokat. Oka volt ennek az elővigyázatosságnak: Írországban is tilos az utcán szeszesitalt inni, és az Auld Dubliner előtt tanúja voltam, amint egy mosolygó, de határozott Garda ráparancsolt egy férfira, hogy öntse ki a lefolyóba a kezében tartott (csupasz) üveg tartalmát.

Az ünneplőket láthatóan nem zavarta, hogy mindezenközben kegyetlen hideg volt, de minket egyre jobban. Hamarosan fel is adtuk, és elindultunk hazafelé. Most nem az eső volt a probléma: olyan erős, hideg szél fújt a kontinens felől, hogy Dún Laoghaire partján (ejtsd: ‘Dan Líri’) (nem viccelek, tényleg így mondják…) több emelet magasra korbácsolta az Ír-tenger hullámait.

Megálltunk, hogy megnézzük a szokatlanul viselkedő tengert, pár perc alatt bőrig áztunk, de nem tudtunk elszakadni a látványtól. Ahhoz sajnos már sötét volt, hogy fényképezzünk, így csak emlékként maradt meg a víz felcsapódásának látványa, a fehér tajték magasan a fejünk fölött, a hullámok törésének hangja a parti sziklákon… Nehéz volt elképzelni (illetve az én esetemben visszaemlékezni), hogy milyen szelíd és barátságos ez a part nyáron, szép időben.

Másnap reggel arra ébredtünk, hogy a hó betemetett minket. Vendéglátónk félig nevetve, félig szörnyülködve mesélte, hogy utoljára sok évvel ezelőtt volt ekkora hó, de az éppen karácsony előtt történt, így az emberek eleve bevásároltak és otthon maradtak. Most viszont igazán nem tudja, mi fog történni, ha ilyen marad az idő.

A kert a havazás előtt és közben – a képek között 24 óra különbség van.

Nekünk viszont ez volt az utolsó napunk, és ki akartuk használni, amennyire lehet. Lepucoltuk a havat a bérelt autóról, és ez volt az a pont, amikor megtudtuk, hogy Írországban, bár nem ismeretlen fogalom, de nem kötelező a téli gumi. A belinkelt cikk írója megállapítja, hogy bár extrém téli körülményekre itt nem kell számítani, azért hideg tud lenni – és ő is a szokásos 7 fok alatti szabályt emlegeti. Engem meglepett, hogy a jogszabály szerint akkor megfelelő egy gumi, ha a mintája legalább 1,6 mm mély (az ír cikk szerzője télen 3 mm-t gondol elegendőnek), Magyarországon viszont a téli abroncsok esetében azt javasolják, hogy már 4 mm alatt cseréljük le a kerekeket (sőt, sok európai országban büntetést is kockáztat, aki ennél kopottabb mintával jár).

Nemcsak az írek, az angolok sem gyakorlottak a téli vezetésben. Egy vevő éppen aznap akart elvinni egy lovat a tanyáról, és igencsak elkeseredetten próbált leavázkodni az enyhe lejtőn a kapu felé. A mi utunkat is elállta, így kiszálltunk, és megpróbáltunk segíteni neki. De hiába bizonygattuk a sofőrnek a fiammal együtt, hogy ha beteszi az autót egyesbe és kiengedi a kuplungot, akkor biztonsággal le tud menni; nem hitt egy nőnek meg egy gyereknek 🙂 Négy álló kerékkel csúszott lefelé, a lószállító utánfutó pedig keresztben csúszott mögötte. Negyed óra csúszkálás után végre elérte az út alját, és mi is továbbmehettünk.

Ismeritek a viccet az albánokról, amikor katonai segítséget akarnak nyújtani egy afrikai országnak? „Bajban vannak szegények, adjuk kölcsön az egyik tankunkat.” „Jó, adjuk. De nem lenne jobb, ha inkább kettőt adnánk?” „Igazad van. Bár ha meggondolom, nagyon nagy bajban vannak. Adjuk kölcsön mind a hármat.”

Hasonló helyzetet érzékeltünk Dublinban is: nagyon nagy hó esett, úgyhogy kivonult az útra mindhárom hókotró… Az volt a mázli, hogy nem jött igazán hideg a hóval, így délre többé-kevésbé el is olvadt az egész reggeli meglepetés. Nem volt akadálya, hogy megmutassam a gyerekeknek a Brú na Bóinne régészeti parkot; bár „az időjárásra tekintettel” a kirándulóbuszok sajnos nem jártak, így nem mehettünk ki a kamrasírokhoz, de cserében a múzeum ingyenesen látogatható volt.