Rengeteg gyönyörű napom volt már Írországban – ez az egyik kiemelkedő közülük.

Úgy kezdődött, mint a legtöbb ír kalandom: békésen eszegettem a reggelimet (“full Irish breakfast”, nem vicc kategória, utána délután 3-ig gondolni sem tudsz ennivalóra 🙂 ) a Lough Corrib partján, a kedvenc panziómban, és már előre örültem, hogy ma lesz végre a napja, amikor valóra válik egy régi álmom.

Amikor ez van előtted az asztalon…

…és közben ezt látod, ha oldalra fordítod a fejed…

Kilátás a reggelizőből a Lough Corrib partjára

…akkor lássuk be, könnyű elfelejtkezni az idő múlásáról…

Volt viszont egy másik probléma is: amikor, még otthon, beírtam a Google Naptáramba az időpontot, akkor a helyi (írországi) idő szerint írtam be, viszont a magyarországi időzónában tartózkodtam. Ám amikor megérkeztem Írországba, a Naptár szinkronizálta magát a helyi idő szerint. Innentől kezdve totálisan összekeveredtem, már nem tudtam, hogy ami a naptáramban van, az a valós időpont, vagy egy órával később, vagy egy órával hamarabb kell mennem…

Mindezek után a békés reggeli emésztésben hirtelen ráébredtem, hogy MOST kell indulnom, sőt, már így is késésben vagyok! Nem kell messzire mennem, az Ashford kastély alig 13 km-re van a szállásomtól, ez elvileg legfeljebb 15 perc… de már menet közben jöttem rá, hogy most nem mehetek a “hátsó úton”, ahol szoktam, hanem a kastély parkolójába kell beállnom. Azaz körbe kell mennem, át Cong városán, és az összes, elegáns egyenruhába öltözött őrnek el kell magyaráznom, hogy hová megyek.

Az R345 út a Lough Corrib partján

Természetesen az útkarbantartók is pontosan ezt a pénteki napot választották, hogy feltúrják a 345-ös utat a szállásom és a kastély között. Amúgy sem egy széles út, de a munkák miatt csak félpályás lezárás és lámpás irányítás mellett lehetett közlekedni. Újabb öt perc. Majd megint egy feltúrás, megint egy lámpa, megint öt perc. Ekkor már kezdtem kissé hisztérikus állapotba kerülni.

I'm not late, I'm on Irish time

Pedig tudom, hogy az írek nem éppen a pontosságukról híresek, na de ez egy foglalt időpont, és mi lesz, ha utánam is jön valaki, és így én lemaradok az egészről???

Congban és a környékén nem lehet, egyszerűen KÉPTELENSÉG sietni… mintha minden lelassult volna. Egy álom ez a hely. Kivéve, ha TÉNYLEG időre mész valahová.

Cong, Mayo, Írország

A kastélypark külső kapujának őre beengedett. Utána várt rám még kb egy kilométernyi kanyargós út. Előttem egy külföldi rendszámú autó, kedves, idősebb házaspárral, akik álmélkodva élvezték a hatalmas park, és a fák között kibontakozó gyönyörű kastély látványát.

Nagyjából tizenöttel mentek.

Én kábé vakon mentem el a szépségek mellett, annyira ideges voltam. Majd megnézem visszafelé, de most menjünk, menjünk, meeeenjüüüüüünk mááááár!…

Ashford kastély, Cong, Mayo, Írország

Amikor végre elértük a kis hidat, amely a kastély parkolójába vezet, újabb őr kérdezte, hogy hová tartok. (Ennyire látszott rajtam, hogy nem a kastály vendége vagyok? 🙂 Nem, igazából mindenkit megkérdeznek.) Válaszom hallatán kedves mosollyal közölte, hogy ebben az esetben a külső parkolóban kell megállnom, és tett egy bizonytalan mozdulatot valamerre a hátam mögé.

Engedelmesen megfordultam.

Ashford kastély, Cong, Mayo, Írország

(A fenti kép bal szélén a kapubástya tövében látszik a zöld egyenruhás, cilinderes őr 🙂 )

Máig nem értem, hogy hogy voltam képes eltéveszteni a parkoló bejáratát. Tény, hogy magas fák között kellett volna behajtanom, de miért, ó, miért nem figyeltem jobban??? Ahelyett, hogy kb 150 méterre befordultam volna jobbra, egyre növekvő kétségbeeséssel vezettem a sűrű erdőben a keskeny úton, és nem értettem, hogy hol van már a parkoló. Egészen addig, amíg el nem értem a congi apátsághoz!

Ekkor vált bizonyossá, hogy alaposan túlmentem, de már nem volt mit tenni. Az nem létezik, hogy én még egyszer megkerüljem az egész várost. (Ugyanis visszafelé volt KÉT behajtani tilos tábla, és egy naaaagy, NO ENTRY felirat a földön… lásd az alábbi képen…) Letettem az autót, arra sem volt időm, hogy megnézzem, egyáltalán fizetős vagy ingyenes-e a parkolás, csak rohantam vissza a kastélyhoz. Később megmértem, 700 métert loholtam a hídig.

Cong, az apátság parkolója

(Igen, bocsi, ez egy Google Streetview kép, erről nincs sajátom… de meg akartam mutatni, hogy hol lyukadtam ki.)

Ismét megmondtam az őrnek, hogy hová megyek, aztán igyekeztem feltűnő rohanás nélkül olyan gyorsan szedni a lábaimat, ahogy csak tudtam. (Meg kell mondanom, ekkor már tényleg remegtek a lábaim, és alig kaptam levegőt.)

Nagyon fogsz röhögni, de ezek után még egyszer eltévedtem.

Eltévedtem, annak ellenére, hogy pontosan tudtam, hová megyek, abban az erdőben, amelyet keresztül-kasul bejártam egy évvel korábban. Mentségemre szóljon, hogy az előző látogatásomkor, bár nem tudtam, igazából tilosban jártam, és ezúttal kifejezetten megkértek, hogy ne onnan érkezzek, hanem a “rendes” úton, a kastélyparkon át. Én pedig megpróbáltam jól viselkedni, és követtem az iránymutató táblákat, legalábbis elméletileg követtem, de a lábaim valahogy maguktól letértek a kitáblázott ösvényről, és vittek toronyiránt a célom felé.

Az Ashford kastély parkja, Cong, Mayo, Írország

Néhány perccel később rájöttem, hogy már nincsenek táblák sehol a közelben.

Megálltam egy pillanatra a park közepén, és igyekeztem belőni, hogy hol vagyok és merre kell mennem. Az nem létezik, hogy visszamenjek a kastélyhoz, és elölről kezdjem ezt az utat! Szerencsére pár pillanat múlva tényleg rájöttem, hogy melyik a helyes irány, és nem törődve a kavicsos sétaúton sütkérező elegáns középkorú párokkal, bebújtam a bokrok közé, végigvergődtem egy szabad szemmel alig látható, de számomra ismerős kis ösvényen, és végre, végre, megérkeztem.

Ireland's School of Falconry

A kapun lévő felirat értelmében bekopogtam (és csengettem is, biztos, ami biztos), pár másodperc múlva nyílt az ajtó, és bent voltam az Ireland’s School of Falconry udvarán.

Ez tehát egy solymászat. Pontosabban egy solymász-iskola, a neve alapján, de nem solymászbemutatókat tartanak, és nem is solymászokat képeznek, hanem a solymászok tanítanak meg minden látogatót (már persze aki befizet, mert “csak úgy”, látogatóba nem lehet bemenni), hogy ő maga hogyan tudja kezelni, irányítani, elengedni és behívni a madarakat. És tényleg nem segítenek, tényleg te magad fogod röptetni a sólymodat!

Erre készültem több, mint három éve. És az ostobaságommal majdnem sikerült tönkretennem.

Szerencsére a helyiek sokkal megbocsátóbbak voltak, mint amilyen én voltam magammal. Rövidesen kiderült, hogy sms-ben, messengeren és e-mailben is próbáltak elérni, sikertelenül, és már kezdtek aggódni, hogy mi lett velem. (Úgy tűnik, nem volt térerő az erdőben.) De végül is megérkeztem, mondták, ez a lényeg, és ne aggódjak, nincsen semmi baj, van ráérő solymász, aki foglalkozik velem, nem maradtam le semmiről, csak húzzak fel egy kesztyűt, és már mehetünk is.

Látogatásom a solymászatban

Azt hiszem, a kifejezés az arcomon eléggé egyértelműen mutatja, mekkora élmény volt számomra a “Hawk Walk”. Persze ez a kép már fél órával később készült: addigra szakértő kísérőmtől megtanultam, hogy mit kell tennem, ha azt akarom, hogy a madár a kezemen maradjon, hogyan tudom az értésére adni, hogy most elrepülhet, és hogyan hívhatom újra magamhoz.

Kerecsensólyom

Kerecsensólyom

Ezen a ponton meg kell állnunk egy pillanatra, hogy tisztázzunk pár fogalmat. Noha általánosságban, és nemcsak a közvélemény, de maguk a solymászok is (a magyarok és az írek is) folyton “sólymokat” emlegetnek (a falcon magyarul sólymot jelent), valójában kedvtelésből illetve vadászatra ma már ritkán tartanak sólymokat. Ennek az az egyszerű oka, hogy a sólymok erősen veszélyeztetett és ennélfogva védett állatok.

Vándorsólyom

Vándorsólyom

A magyarok ősi hitvilágában igen fontos kerecsensólyom, és a solymászatra korábban leginkább használt vándorsólyom a XX. század második felében kis híján kipusztult – a világszerte tapasztalható állománycsökkenésre szerencsére idejében felfigyeltek, és rájöttek arra is, hogy ezért nagy mértékben felelősek az erős rovarmérgek, mint például a DDT. Ennek betiltása után a madarak újból szaporodni kezdtek, de Magyarországon még a tenyésztésből származó sólymok behozatala is jó ideig tilos volt, a hivatalos engedéllyel rendelkező solymászok kizárólag héját tarthattak.

Hogy a dolog egy kicsit bonyolultabb legyen, az egyes ragadozómadarak köznapi elnevezése nem egységes: a sólyom, a héja, az ölyv és a vércse nagyjából ugyanazt jelenti a hozzá nem értőknek (bár a héja nagyobb, a vércse pedig kisebb a másik kettőnél). Csak a latin név a biztos – ha szótárban nézzük meg, a hawk szó lehet héja, sólyom vagy karvaly is, a buzzard héja vagy ölyv, és így tovább. Ezen el is morfondíroztunk egy kicsit az oktatómmal, különös tekintettel arra, hogy kicsivel korábban jelent meg magyarul Helen Macdonald “H, mint héja” című regénye (eredetiben: “H is for Hawk”), és mindketten olvastuk ezt a könyvet (amely amúgy nem annyira a madárról szól, mint az író gyász-folyamatáról, de ez most lényegtelen).

Héja

Héja

Abban megegyeztünk, hogy Macdonald madara egy goshawk, azaz ténylegesen héja, nem pedig hawk, ahogy a könyv címében van – a hawk ugyanis ölyv. És ez lényeges különbség: a könyvben leírt sok vesződség oka ugyanis főként az, hogy a héja az ölyvnél sokkal nagyobb és sokkal öntörvényűbb madár, lényegesen nehezebb megbarátkozni vele és idomítani. Az ölyvek, különösen pedig a Harris-ölyvek ugyanakkor nagyon könnyen társulnak egymással és az emberrel is. Idézem a Wikipédiából:

“A világ minden táján alkalmazzák solymászat céljára ezt a madarat, mert méretéhez képest igen erős, sebessége elfogadható, és ez az egyetlen faj, amelyik falkában, csoportosan is képes vadászni. Egyes solymászok kísérletet folytattak, melyek során olyan Harris-tojókat raktak össze, amelyek korábban még nem látták egymást, és a madarak azonnal teljes összhangban vadásztak.”

A másik nagy előnye a Harrisnek, hogy a többi vágómadártól eltérően nem a nagy magasságból csap le az áldozatára, hanem kifejezetten szeret a sűrű erdőben, fáról fára szállva vadászni. Mindezek miatt pompásan alkalmas arra, hogy teljesen kezdők számára is hatalmas élményt nyújtson egy sólymos séta során.

Igyekszem visszafogni magam, és itt befejezem (sajnos ez azon témák egyike, amelyről órákig tudok beszélni, ha hagynak 🙂 )

A lényeg tehát az, hogy ebben a solymászatban Harris-ölyvekkel foglalkoznak, így minket is egy helyes fiatal hím Harris kísért el az erdőbe, aki a Beckett névre hallgat. Úgy értem, ténylegesen hallgat is rá – bár kétségtelenül segít, ha az ember finoman megpaskolja a kesztyűjét, és úgy hívja oda. Az pedig elengedhetetlen, hogy az ökölbe szorított kéz egy kis húsdarabot is tartson. Az ölyveket is a hasukon keresztül befolyásoljuk! 🙂

Azt hiszem, elég jól bánok a szavakkal, de most mégis nehezemre esik bármi mást írni erről a kalandról. Ezt egyszerűen nem lehet elmesélni – ki kell próbálni. És utána vissza kell menni… legalábbis én már tudtam, hogy újra elmegyek majd, amilyen hamar csak lehet, tudtam, mielőtt kiléptem volna a solymászat kapuján.

Ha az élményt nem is tudom átadni, de meg tudok osztani egy videót: a kísérőm készítette, arról a percről, amikor Beckett a tó felett száll a karomra.